Német Védőfal Érdemjel - A Siegfried-vonal elismerése két felvonásban

A védművek változatos sokaságából álló erődítés összesen 630 kilométer hosszú volt, amely Kleve városától, egészen Weil am Rhein városig húzódott. A tervezés 1936-ban kezdődött és véglegesítése különböző szakaszokban és forrásokkal 1938-40 között fejeződött be. A történetírás ennek megfelelően, nagyon akkurátusan 6 különböző építési periódust különít el megalkotása során.

1. kép - A Siegfried-vonal részletes térképe, amely az egyes építési szakaszokat is jelöli

A program 1936-ban a demilitarizált Rajna-vidék visszafoglalása után kezdődik meg, kisebb-nagyobb szakaszokban, amelyet természetesen nagyban befolyásolt a bel- és külpolitikai helyzet. A folyamatos építkezések 1938 után gyorsultak fel, hiszen a csehek felismerve a német külpolitika revizionista szemléletét, amely nagy mértékű, egyre látványosabb fegyverkezéssel társult, úgy mozgósítani kényszerültek. Ez a mozgósítás a németeket mindinkább arra sarkallta, hogy egy esetleges francia hadbalépés esetében a nyugati városok védelmet élvezzenek. Ennek hatására elfogadták a védvonal építésének egyik nagy állomásának számító Limes-programot (Limesprogramm), amely során már korszerű légvédelmi állásokkal is megerősítették a meglévő erődítéseket, valamint több pénz és munkaerő áramlott a régióba, amelyet természetesen a Todt Szervezet (Organisation Todt) koordinált. A rohamléptekben zajló kivitelezést és tervezést további programok követtek (pontosan még ezen kívül három), amelyek a sikeres francia hadjáratot követően megálltak, hiszen már nem kellett tartani egy esetleges francia támadástól.

2. kép - Hitler látogatása a Siegfried-vonal építésén 1938-ban

Az építkezések azonban rengeteg áldozatot követeltek a németektől, hiszen az acéltermelés közel 5%-a, a cementtermelés közel 20%-a Siegfried-vonal építésére lett átirányítva. Továbbá demográfiai problémákat is okozott, hiszen összesen 120.000 hektárt vontak ki mezőgazdasági művelés alól, amely 30.000 földműves kitelepítését vonta maga után, amely során közel 5600 kisebb és nagyobb gazdaságot kellett szinte teljesen felszámolni. Ez nemcsak jelentős élelmiszer termelési kapacitás csökkenést vont maga után, hanem egyúttal kivonta a magán és állami beruházások jelentős hányadából a munkaerőt, amely során a lakásépítések elképesztő mértékben lassultak le. Ennek okán nem csak a piaci egyenlőtlenségek nőttek, hanem az államháztartást is sokszor megviselték ezen kiadások, hiszen 1938-ra veszélyesen közel került Németország az államcsődhöz.

Az erődrendszer azonban beváltotta a hozzá fűződő reményeket. 1939. szeptember 1-jén miután Németország megtámadta Lengyelországot nem sokkal később Nagy-Britannia és Franciaország is hadat üzent a németeknek 1939. szeptember 3-án. Ezután került sor 1939. szeptember 7-én egy nagyszabású francia támadásra, amely alig 1km-re megállt a német állásoktól, majd szeptember 13-án visszafordultak a csapatok nagyobb harccselekmény nélkül. Természetesen kisebb és nagyobb összecsapások zajlottak a németek és franciák között, amelyek csak erősödtek Franciaország lerohanása után, de számottevő hadi esemény ekkor sem történt. A francia kapituláció után a vonal elveszítve jelentőségét kiürítésre került és egyéb funkciókat kapott.

A kiürített és némiképp elhanyagolt Siegfried-vonal újból szerepet kapott hiszen 1944. június 6-án a szövetségesek partra szálltak Franciaországban, amelyet a németeknek nem sikerült sem visszaszorítaniuk, sem megfelelően elszigetelniük, ezért Hitler kiadja a parancsot 1944. augusztus 24-én, hogy Németország nyugati határait meg kell erősíteni, a korábban kiépített védműveket korszerűsíteni kell. Ehhez közel 20.000 főt vezényelnek ki, valamint nagymértékben bevonják a helyi lakosságot is. 

A szövetséges csapatok ugyan 1944 augusztusára elérik a védvonalat, de meglehetősen komoly akadályokba ütköznek a próbálkozások során. Ilyen volt a hürtgenwaldi csata is, amely során Achen városától mindössze 20 km-re próbálták áttörni a megerősített védelmi rendszert, amely során a szövetséges oldalon mintegy 24.000 katonát veszítettek. Az előrehaladás lassú és nehézkes volt, hiszen a Siegfried-vonalon több szakasz ellenállását csak 1945 elejére sikerül felszámolni.

3. kép - Korabeli oktatóanyag részlete, amely során tanácsokkal látták el a szövetséges katonákat, hogyan lehet leküzdeni a Siegfried-vonal bunkereinek összetett hálózatát.

A vonal egyes elemei ma is állnak, állagmegóvást csak ritkán kapnak. Amennyiben útban vannak valamely beruházáshoz kapcsolódóan úgy régészeti feltárást és dokumentációt követően megsemmisítik őket.

A Siegfried-vonal története során kiemelt jelentőségére tekintettel számos emléktárgyon megjelenik (mint gyűrűk, úgynevezett frontmunkák, katonarajzok) és egy elismerés is kapcsolódik hozzá, amely neve németül Deutsches Schutzwall-Ehrenzeichen, azaz Német Védővonal Érdemjel nevet viseli. Az elismerés történetében kettő fontosabb periódust különíthetünk el, amelyben ugyanúgy találunk furcsaságokat, ahogy a korszak többi kitüntetéséhez kapcsolódóan is. 

4. kép - Az erődítések állapota ma.

Az elismerést 1939. augusztus 2-án alapítják mindazok számára, akik részt vettek a Siegfried-vonal építésében, vagy tervezésében 1938. június 15. és 1939. március 31. között. Ezt kiegészítik 1939. november 13-án és ezáltal már az ott szolgálatot teljesítő katonák is kiérdemelhették, amennyiben legalább 10 hetet töltöttek az erődítésrendszer állásaiban. 

5. kép - Úgynevezett kantingyűrű, amelyen West Wall felirat és maga az erődítés stilizált részlete látható.

Megjelenésében hasonló a Birodalmi Munkaszolgálat (Reichsarbeitsdienst) szolgálati elismeréseinek formájához. Alakja ovális. Előlapján tölgykoszorúban felül, 12 óránál szárnyait kitáró, karmai között koszorúban szvasztikát tartó sas látható, amely alatt középre helyezve keresztbe tett ásó és kard kapott helyet. Az elismerésen legalul kettő domb között előbukkanó, lőréssel ellátott betonbunker alakja figyelhető meg. (Feltehetően az 1938-as Limes Program jellegzetes, egyszerű, Type 10 bunkere ez a forma.) Hátoldalán felirat olvasható amely pontosan "Für Arbeit Zum Schutze Deutschlands" ("Németország Védelméért Folytatott Munkáért"). Szalagja hosszanti sávokban középen aranybarna, amelyet mindkét oldalról fehér sáv szegélyez, szélein vékony aranybarna sávokkal. Tervezője Richard Klein professzor volt, ahogy több neves korabeli elismerésnek és jelvénynek is. Érdekessége, hogy ezen elismerés a jutalmazott halála után a családnál maradhatott. Továbbá még egy furcsaság, hogy azon személyek, akik kiérdemelték a Szudéta-vidék (Medaille zur Erinnerung an den 1. Oktober 1938.), valamint a Memel-vidék (Medaille zur Erinnerung an die Heimkehr des Memellandes; 22. März 1939.) visszacsatolására kiadott  elismerések valamelyikét (akár mind a kettőt), nem érdemelhették ki a Német Védőfal Érdemjelet írja Dr. Doelhe.

6. kép - Egészen korai, tombak, Metallwarenfabrik Anton Markovsky's Sohn gyártmányú elismerés tasakjával

Az adományozások egészen 1941. január 31-ig zajlottak, amely során összesen 622.064 elismerést osztanak ki (Dr. Doelhe 1943-a munkája szerint). A szám magas, de ezzel kapcsolatban megérkezünk az első furcsasághoz. Ennek most nincs köze az 1939 és 1940 között zajló, úgynevezett furcsa háborúhoz. Hiába a magasnak mondható adományozási szám, mégis ritkábban jelenik meg a korai, jellemzően tombak alapanyag a fellelhető darabok között. Ezt a réz alapú fémötvözetet, amelyet a háború előrehaladtával nem használhattak fel a kitüntetésgyártók elismerések gyártása céljából. Ennek pontos dátuma nem ismert, vélhetően még mindenki felhasználta, akár egyes esetekben tartalékolta az alapanyagokat, vagy már egyes tartozékokat előre gyártott, erre mondjuk példa lehet a Juncker Pilóta Jelvényének (Flugzeugführer Abzeichen) J4-es típusa, ahol a koszorú cink alapanyagú, míg a sas jellemzően a korai darabokra jellemző alpakka. Utóbbi már a háború utolsó szakaszára mutat, míg maga a hadiiparnak becsesebb anyagok kivezetése, mint példaképpen az alpakka, tombak, vagy a cupal vélhetően 1941 végén, legkésőbb 1942 első felében megtörténik.

7. kép - Korai, ismeretlen gyártótól származó, tombak alapanyagú elismerés világos szalagvariáción

Ahogy már korábban említésre került a Siegfried-vonal 1944-ben történő megerősítése során újbóli adományozásra kerül az elismerés változatlan formában, amelynek pontos adományozási száma ugyan nem ismert, de valahová 200.000 köré tehető. Ekkor már maguk az elismerések is a nehezebben megmunkálható, jellemzően bronzított, azaz felületkezeléssel ellátott cink alapú fémötvözeből készültek. Több szakirodalom a mai napig cink alapanyagúként illeti a darabokat, azonban a legfrissebb anyagvizsgálati eredmények tükrében kijelenthető, hogy a vizsgált kései, mindenképpen 1942-es vagy azután készült elismerések esetében ez akár 70% cinktartalmat is jelenthet. Ennek tükrében világosan kitűnik, hogy semmiképpen nem tiszta cinkkel van dolgunk több esetben, hanem egy cink alapú fémötvözettel. Ezek a kései, jellemzően Friedrich Orth, vagy Carl Poellath érdemjelek meglehetősen nagy számban fordulnak elő a korai elismerésekhez képest, így nyugodtan kijelenthetjük, hogy azok 10:1 arányban képviseltetik magukat. Ez azért is meglepő, mert eredetileg a kései variáció rendelkezik alacsonyabb kibocsátási számmal. A kései kivitelű elismeréseken már érezhető, hogy készítésük a legutolsó fázisba esik. Itt érdemes külön vizsgálni a Friedrich Orth által és a Carl Poellath darabokat.

8. kép - Kitüntetéssor, amelyen a Vaskereszt 1939-es változatának 2. osztálya (Eisernes Kreuz 2. Klasse), Keleti Téli Emlékérem (Medaille Winterschlacht Im Osten), valamint a munka által is tárgyalt Német Védőfal Érdemjel (Deutsches Schutzwall-Ehrenzeichen) látható. Az érdemérem itt is korai, tombak alapanyagú

Az Orth érdemjelek jellemzően felülírt tasakban kerülnek elő. Ez azt jelenti, hogy egy utólagosan előállított, a tasak anyagától eltérő címke kapott helyet a korábban más elismerés csomagolására szánt alkalmatosságba (9.kép). Szalagja rendszerint mély tónusú, amely a korai példányokra is jellemző. Kivitelezése nem szenved hiányokat, azonban az anyag jellegétől fakadóan gyakran látható az alapfém szürke, mattult színe. A felülírt tasak, a gyengébb minőségű anyaghasználat mind kiválóan jellemzi az ipart sujtó nehézségeket. 

9. kép - Friedrich Orth gyártmányú, cink alapanyagú elismerés tasakjával

A fémhaszálatot tekintve hasonló jellegzetességekkel kerülnek elő a Carl Poellath gyártmányok is. Tasakjuk többnyire egységes, amelyben elkülöníthetünk a hátoldali gyártó megjelölésben egy hibás és egy hiba nélküli típust. Az eredeti, hibátlan tasakok hátoldalán, a bal alsó sarok felett látható fekete szegélyű négyzetben Carl Poellath, alatta Schrobenhausen felirat olvasható, amely természetesen magát a gyártót és annak székhelyét jelöli előírásoknak megfelelően. Ettől eltérő variációja szintén a hátoldali jelölésben keresendő, amely esetében Schrobenhansen feliratot olvashatunk. A túlságosan keményvonalas és a kelleténél is szkeptikusabb gyűjtők nagyon szűk körében felvetődött minden racionális indoklást mellőzve (szokásos szájhagyomány útján terjedve), hogy ezen elismerések, vagy hozzá tartozó tasakjuk másolat, ha maga az érdemjel nem is az. Ez több szempontból nem igaz. A két tasak típus előoldali felirata minden esetben megegyezik, semmilyen eltérés nem figyelhető meg. A hátoldal jelzésének fekete keretének stílusa egyforma, betűtípusa egyezik és ha jobban megfigyeljük a Schrobenhausen u betűje pontosan a Schrobenhansen n betűje. Zárásképpen pedig a tasak ragasztása, vágott élei és maga az anyaga is tökéletesen egyezik mindkét variáns esetén. Ennek okán kijelenthető, hogy az elírás nem egy furmányos hamisító jelölése, tévedése, ha úgy tetszik kézjegye, hanem egy korabeli nyomdahiba, amelyet, ha észre is vettek, úgy az anyaghiány okán nem biztos, hogy akár több ezer elkészült ívet semmisítettek meg egy elütés okán (10. kép). Amennyiben azt vesszük alapul, hogy ezek nem nyomdaipari termékek, hanem egyesével jelöltèk őket, abban az esetben egy hibásan elkészített bélyegző jelenségével állunk szemben.

10. kép - A Poellath tasakvariációk

A Poellath gyártmányú elismerések ezen típusa azonban felvet egy másik érdekes kérdést is. Ez pedig nem más, mint a szalag előállításának kérdése. Ezen gondolatmeneten tovább haladva pedig felvetődik a kérdés, hogy a legyártott raktárkészletek vajon hány százaléka került átadásra 1944 második felétől 1945. május elejéig? Ismét a tapasztalati statisztikát alapul véve az érdemjelek nagy többsége tasakkal kerül elő, amelyek közül az esetek legalább 70 százalékában nem található szalag. Amennyiben van is hozzá, abban az esetben nagyon ritkán korai mélybarna, hullámos szélekkel rendelkező, közepesen ritkán fakósárga, hullámos szélekkel rendelkező, a korábban említettnél lényegesen puhább, kevés tartással rendelkező. A harmadik típus egy érdekesnek mondható, egyenes szélekkel rendelkező, puha ritkás szövésű, selyem hatású, de nem műszálas szalag. Ez utóbbi esetében egyes tengerentúli gyűjtők esküsznek, hogy hagyatékból is kerültek elő olyanok, amelyek nem csak ezt, a másolatokra is jellemző hatást mutatják, hanem UV fény, illetve égetéses teszten műszál jelenlétére utaltak, mindemellett hagyatéki származásuk okán eredetinek is tekinthetők. (Mind az UV fény, mind a roncsolásos, égetéssel járó módszer helytelen, hiszen előbbi pontatlan eredményekkel szolgálhat, második pedig az anyag sérülését, illetve egy részének megsemmisülését okozza.) Ez utóbbi két egyenes szalag típus megegyezik színben a fakóbb, eredetiként is elfogadottakkal, azonban már erős utángyártott jelleget mutat. Ez megosztóbb jelenleg gyüjtői körökben, mint a másolat tasak kérdése, mindemellett döntő bizonyíték nem került elő 1945 május eleje előtt a műszál tartalmú szalagok használatára. Kezeljük tehát ezeket a szalagokat a helyén, azaz ne dobjuk el őket, ne távolítsuk el az elismerésről, de vásárlás esetében mindenképp értékcsökkentő tényezőként vegyük figyelembe. A kérdés konklúziója, azonban egy újabb kérdést hordoz, amely nem más, mint az, hogy amennyiben a Poellath gyártmányú elismerések raktári állapotban kerülnek elő, de tasakjukba nem helyeztek szalagot, abban az esetben feltehető, hogy többségük átadásra nem került és sok más elismeréshez hasonlóan a gyártó adta el őket a háborút követően kisebb-nagyobb tételekben, vagy szóródott szét egyéb módon és csak egy nagyon kis százaléka jutott el a jutalmazottakhoz. Ez utóbbi azonban csak teória.

11. kép - Carl Poellath gyártmányú, cink alapanyagú elismerés tasakjával

Eredetileg az érdemjelhez megalapításra került egy 1944-es évszámmal ellátott kiegészítő pánt is azok számára, akik kiérdemelték azt korábbi időszakban, de erre a cikk megírásának idejéig hitelt érdemlő, vitathatatlanul eredeti példányt nem sikerült fellelni, így az bemutatásra itt nem kerül.

Érdemes azonban figyelni esetleges beszerzéskor, mert ismertek jobb és rosszabb másolatai is mind a tasaknak, mind az elismerésnek. Ezen másolatok anyaga változatos az ismeretlen összetételű spiátertől egészen a réz alapú fémötvözetig terjed. Jellemzőjük a részletszegény, gyakran hólyagos felszín, amelyen jelentős öntési veszteségek is megfigyelhetőek. Pereme jellegzetesen öntési forma nyomait viseli. Tasakok minden esetben ridegek, láthatóan modern előállítású papírból  készülnek. A függesztőkarikák általában vékony, az elismeréstől eltérő anyagból készülnek, végük nem forrasztott, feltűnően elállóak.

12. kép - szövetséges katonák masíroznak át a Siegfried-vonal lerombolt maradványain

Az elismerés tehát kettő egészen jól lehatárolható időszak történetét öleli fel, így a gyűjtő maga is, amennyiben nyitott az elismerést megszerezni, úgy érdemes mindkét változatot megszereznie. Ennek oka nem csak az, hogy viszonylag gyakorinak mondhatóak a téma gyűjtőinek körében, hanem a kettő adományozási időszak tekintetében kettő feltételrendszeréről beszélhetünk, azaz mondhatni kettő különböző érdemjelről. 

 

Felhasznált irodalom:
Withing C.: West Wall: The Battle for Hitler’s Siegfried Line, 1999.
Doelhe H.: Die Auszeichungen des Großduetschen Reichs, 1943.
Pillbox Warfare in the Siegfried Line - Hírszerzés korabeli kiadványa, 1944.

Képanyag forrásai:
https://www.warhistoryonline.com
https://www.bundesarchiv.de
Emellett az elismerésekről származó fotók mind a szerző saját adatbázisból kerültek megosztásra.